|
Marad a Kő - marad a Fa
is… Sorok
Jakab György művészalbuma elé Mondják,
a népük és
népművészetük
közelében élő alkotók a maguk
időtlenségét voltaképpen
egy történelem előtti korokból
eredeztethető „ősi magnak”, csupán
„hitben és
érzületben különböző
archetípusnak” köszönhetik.
Bánszky Pál
értelmezése szerint
(is) isteni matéria ez, amely nem csupán
alkalmankénti névtelenségbe
– vagy „nevesített”
mellőztetésbe – taszítja (vagy emeli)
az alkotókat, hanem a korstílusok és
politikai irányzatok túlzott
hatásaitól is megóvja. Jobb
szó híján
„ünnepnapi” művészek ők, akik
faragott pásztorbotjaikkal, napmintás
kopjafáikkal, csontba vésett
balladáikkal,
történelemórákat
helyettesítő
alkalmi kompozícióikkal istentiszteletre
hívó harangozáskor, a legszebb
gúnya-felvételkor lépnek a
csodákra éhes
nagyközönség elé. Hogy
földre szállhassanak
a harangok, ünneplőbe öltözhessenek az
istenek is. A
keresztvízzel érkező teremtő konokság
és majdani őszinte szakma-tisztelet
lezser birtokosai ők, akik – mert nem az akadémiai
oklevelek mögül rajtolók
fajtájából valók
– nem akadémiai csúcsokat
céloznak meg. Bár időnként az
igazán
„hegymászó bakancs” az ő
lábukon van! Inkább éltetik a
stílust, mint teremtik. Polgárivá
szelídítik az elrugaszkodott
„magas” művészetet…
Megelégednek azzal, ha jelfát
állíthatnak világot
átnyargaló honfoglaló nagyjaink
emlékére, a törtető feledés
ellenében (Traianus magasságokba
kúszó domborművei is ezt teszik), ha kereszttől
keresztig tartó vonulásaink pihentető helyeit
jelölhetik ki stációsorozataikkal
(gyönyörűen fájdalmas hitbéli
honfoglalásaink ezek). , aztán
balladás betyárjainkat,
fanyűvő székelyeinket mintázzák kőbe,
csontba. El-elfásuló lelkünkbe,
meszesedő
csontjainkba. Igen, köztünk
tébláboló művészemberek ők,
időtlenségben fogant
időutazók, akik ott vannak, ahol és amikor
épp őrájuk van szükség
– és nem
csupán egy-egy székely kapu anyaföldbe
ásásánál, hanem a
fölszántott Mohács, az
elhantolt Arad, az ellopott Déva titokzatos
sírkamráinak és rejtett
üzeneteinek
az
előkotorászásánál…
Igen,
művészek ők – ünneplőben, a
szó legnemesebb értelmében. Akik
munkaidőben lehetnek
bojtárok, oskolamesterek, szántó-vető
parasztok, karmantyús írnokok,
mérnökök
vagy netán (mint esetünkben) röntgenesek;
de ha a teremtő ösztön megkondítja
azt a benső harangot, akkor – időt, paripát nem
kímélve – Mohácson, Aradon
tűnnek fel, netán Stockholmban vagy
Damaszkuszban… Farkaslakát, Miskolcot
és Pomázt
még nem is említettük. Gy.
Szabó Béla, a mérnökből lett
világhírű kolozsvári
fametsző-művész
méltányolandó
előszeretettel hangoztatta: „Isteni állapot az
övék: minden vásznuk, minden
szobruk az ünnepek hangulatában születik,
és nem a megélhetésért
izzadó test
vagy lélek kínjai közepette!
Ezért nem erőltetettek, nem
izzadságszagúak!”.
Örökös
„népinek” titulálta
magát az erdélyi kisplasztika egyik
székely nagymestere,
Benczédi Sándor
szobrászművész is, aki Korond
tanítói székét
cserélte fel
híressé vált kolozsvári
„agyagos” műhelyével. Kivételes
két példa ez, kivételes helyen
és időben: Erdélyben – a XX. szd.
második
felében. A
hely és idő a röntgenesként
Magyarországra érkező Jakab György
barátunk csont-
és fafaragó
pályáját is alaposan
meghatározta. Égi könyvekben
írták volt, ami
ővele történt – mondhatnánk
Tamási Áron Ábelének a
stílusában –, mert akinek
megkeményedett tenyeréből egyszer vért
sercintett Szervátiusz Jenő mester
kalapácsa, és épp a farkaslaki
Tamási emlékmű faragásakor
(1971-72-ben), annak
Isten megpecsételte a sorsát. Vagy
örökre elkötelezte a kegyetlen,
konokságot
követelő művészettel, vagy örökre
elhessegette attól. Hogy
a ma Pomázon élő és a
világot már
„befaragó” Jakab György, a
farkaslaki
származású, egykori
Szervátiusz-inas melyik csapathoz tartozik,
negyedszázadot
átölelő munkássága
bizonyítja, amelynek méltó foglalatja
e kissé megkésett
kiadvány is. Az
erdélyi mondás, miszerint „a kő
marad…” (Wass Albert egyik verse e
motívumra
támaszkodik), az Erdélyből
elszármazott művészek háza
táját is meghatározta. A
farkaslaki KŐ maradt, a kőcsiszoló Jakab Gyuri
kalapácsütéseivel is, de a
magyar kultúra köré vont
mesterséges határokat
átlépte a művészi
szándék. A fa-
és csontfaragásokban,
táblavésetekben és
–metszetekben megmaradó vágy:
dolgozni, és hasznossá lenni – persze nem
minden áron. E sorok
íróját ez utóbbi
félmondat nyugtatja meg: ne minden
áron, ne alkudozásokkal, ne
feladásokkal! Jakab
György barátunk immáron nem a kő, hanem
a fa és csont, a rovásírás
és környéke
– a bot és fejfa, a kereszt és
harangláb –
irányából közelíti
meg azt a
közösséget, amelyből vétetett,
és amelynek elkötelezettje. Érdekes, a
„maradó
KŐ” azért csak-csak nyomon követhető a
Reményikek, Áprilyk, Tamásik
fejedelemségéből
áttelepült
művészegyéniségek gesztusaiban.
Nemrég az erdélyi Radnaborbereken
egy Reményik emlékházat avattunk. A
feliratozott emléktáblát Jabak
György
készítette, illetve
ajándékozta a
szülőföldnek… Megfigyelhettem: mintha a
dákok
fölött győzedelmeskedő Traianus
emlékkövét tette volna az őt megillető
helyre –
Transzszilvániában. Itthon
aztán, gondolatban, kézbe vettem Jakab egyik,
másik csontplasztikáját, az
arasznyi Félrevert harangot, a
székelyirtást sirató
Siculicídiumot, a Magos
Déva várát. Felismerésem
akár döbbenetes is lehet, de ki kell mondani:
megszülettek, vagy születőben vannak a mi
Traianus-oszlopaink is. Nem huszonhét
méter magasak, hanem 27 centiméteresek. De
igazak, és
márványtömbökbe illenek.
És, domborodván, úgy
kúsznak fölfele, a végtelent
megcélzó sajátos
spiráljukban, hogy csuda! A Lovat lopó
Fejér Lászlók, a Déva
falába áldozott asszonyaink,
az Aradnál véget ért szabad
„rohangálásaink”
vértanúi… Öröm
kijelenteni: ezek a művek nem lezárnak, hanem megnyitnak
valamit azokban, akik
felütik e kiadvány lapjait.
Kárpát-medencei magyarság
és história így fonódik
egymásba, s késztet
továbbgondolásra, tovább
gondolkodásra, és mert
fölöttük a
nyitott székely kapu reménykeltő napkorongja -
csak bizakodhatunk: a Kővel
együtt hátha marad a Fa is (!). Budapest, 2007.
szeptember 8. Bágyoni
Szabó István |
||